Megfogalmaztam egy célt magamnak az utóbbi időben: minél több magyar filmet megnézni, mert igenis akadnak olyanok, amik érdemtelenül alulértékeltek.
Az Anyám és más futóbolondok a családból rögtön több igényemet is kielégítette, hiszen magyar is, jó is és történelmi is. Egy demens idős hölgy meséli az őt ápolgató középkorú lányának hosszú, mozgalmas életét, más szóval a rendszer által többszörösen megcibált huszadik századot. Az élmények flashback-szerűen peregnek előttünk és bár a történelem ismeretében nagy meglepetések nem érnek, mégis érdekes látni, mennyi minden belefér egy 90 éves asszony életébe. Fekete Ibolya filmje saját ihletésű történet, hiszen a forgatókönyv a rendező édesanyja élményein alapul, és aki élete során 27-szer költözik, annak bizonyára nem voltak unalmas évei. A közel két óra dráma és nevetés látványvilága lenyűgöző, a színészek brillíroznak, a szövegkönyv frappánssága és korhűsége pedig mindenképp plusz pontot érdemel.
Tény viszont, hogy a film erősebben indul, mint ahogy kifut, a cselekmény ugyanis megkívánt volna még egy fél órát, ám lehet, a néző már kevésbé. Könnyed hétvégi mozi ez, amin lehet nevetni, sopánkodni és összehasonlítani a saját családunk történetével, majd nyugodtan hátradőlve megállapítani, hogy a miénk azért mégiscsak jobb.